Mint látható eltartott pár napig amíg sikerült a szombati eseményeket feldolgozni, ritkán adatik meg bajnoki döntőt játszani. Mintha nem lennénk jók a kupadöntőkben, bajnoki döntőkben, utolsó fordulókban, így sajnos már van tapasztalatunk abban is, hogy milyen ha a végén mi koppanunk. Egyszer fent, egyszer lent.

Szombat este a meccs után csalódott voltam és mérhetetlenül szomorú, de közben egy olyan élménynek voltam részese, amiért szerencsésnek is mondhatom magam. Gyakorlatilag már hetekkel a meccs előtt tudta mindenki, hogy itt valószínűleg bajnoki döntő lesz, még a Honvéd meccseit is végigizgultam az utolsó pár fordulóban, hol a villamoson a telefonon nézve meccsre menet, hol csak az eredményt követve, miközben a Vidi meccsen szurkoltam, teljesen elkapott a láz. Ennek a majdnem tökéletes befejezése volt a szombati döntő. Ilyennek kéne lennie egy futballmeccs körítésének. Teltház, koreók, hangulatos szurkolás mindkét oldalról. Riszpekt az RBD-nek, hogy ezt így összehozták. Parádésan nézett ki az egész kanyar.

Nem állítom, hogy ettől még jó szájízzel fogok erre a meccsre visszagondolni, de teljesen más érzések keringenek már most is bennem, mint 2010-es győri vereség, a 2011-es vagy a 2016-os kupadöntő után.
2010-ben még rutintalanok voltunk, nem tudtuk hogyan kell bajnoknak lenni és azt hittem, hogy ha most nem kapaszkodunk bele a lehetőségbe, akkor soha nem is leszünk bajnokok. Duplán fájó volt, hogy sokáig a saját kezünkben volt, aztán ott a Kecskemét megadta nekünk a lehetőséget, de egy megpattanó lövés okozta a vesztünket. Nincs igazság, azt is lehet mondani.
2011-ben és 2015-ben is egy megnyert bajnoki cím után, de már egy széthulló csapattal buktuk el a kupákat. Az amatőrizmus csimborasszója mindkét eset. Nem is érdemes pazarolni a szót rá, csak felhúzom magam.

Most egy olyan hullámvölgy után álltunk fel, ami már hamarabb a bajnoki címbe kerülhetett volna, sőt most is okolhatjuk érte Berget, a csapatot, Kovács Zolit, bárkit, hogy komoly pontokat hagytunk ott a Vasas, a Mezőkövesd vagy az MTK ellen. Mélyről kellett visszajönni, hogy aztán ugyanoda zuhanjunk vissza. Egy bajnoki döntőn nem számít, hogy mikor buktunk pontokat, a Honvéd se foglalkozhatott azzal, hogy hol bukott pontot, vagy a Vidi – Fradi meccsen 30 percig bajnoknak érezhette magát. Le kellett játszani a meccset és nyert a Honvéd, mert ők voltak a jobbak azon a meccsen. Rosszul játszottunk, a Honvéd megfojtotta a taktikánkat, minden úgy alakult, ahogy szerették volna. És emiatt vagyok szomorú és csalódott, mert nem mi voltunk a legjobbak, amikor a legjobban számított. De nem éreztem egy pillanatra sem, hogy dühös lennék. Nem megpattanó labda és nem kupadöntő előtt kirúgott edzők és játékosok okozta mentális defekt okozta a véget, hanem mert nem voltunk elég jók azon a meccsen. Ezen lehet dolgozni, még több munkát beletenni, rutint szerezni és javítani, az amatőr vezetés és a rosszul pattanó labda ellen sokkal nehezebb tenni bármit is. Jön a következő kihívás, 1 hónap múlva az EL, lehet bizonyítani.